Az a hónap már alapból szorongással telt, mert az utolsó menstruációm is napra pontosan ugyanakkor jött meg, mint a méhen kívüli esetében. Kicsit lazábbra is vettük a dolgokat, mert tartottam attól, hogy mi van, ha megint nem jó helyen ágyazódik be a petesejt, így is már csak egy petevezetékem maradt, azt nem veszíthetem el. Nem azt mondom, hogy nem voltunk együtt, csak nem koncentráltunk annyira az időzítésre, úgy voltam vele, hogy kivételesen nem bánnám, ha most épp nem jönne össze a baba. De összejött.
Rengeteg pozitív és negatív érzelemmel viaskodtam a két csíkot látva a teszten. Még mindig élénken élt bennem, ami egy évvel azelőtt történt, és rettegtem attól, hogy ez újra megtörténhet. Nem vártam, azonnal elmentem orvoshoz, mert a lehető leghamarabb ki akartam deríteni, hogy mi a helyzet. Persze túl korai volt a vizsgálat, hiszen még alig léptem be az ötödik hétbe, ilyenkor még semmi nem látszik az ultrahangon. A doki elküldött vérvételre, azt mondta, hogy ha már 1500 fölött van a HCG hormon szintje, akkor menjek csak vissza ultrahangra, addigra elég nagy lesz az embrió, hogy lássuk.
Szerencsére nem kellett sokat várni, a második laboreredmény után mehettem is a vizsgálatra, de az a néhány nap félelemmel, aggódással, szorongással telt, néha teljesen magamba zuhantam, nem hittem, hogy ennek a várandósságnak jobb vége lesz, mint az előzőnek.
Az ultrahangos vizsgálat azonban pozitív hírekkel szolgált, a megtermékenyített petesejt átjutott a petevezetéken, és a méhfalba ágyazódott be, ahogy kell. Most már megnyugodhattam, bár még beletelt jópár órába, mire felfogtam az egészet, utána fordult csak a rettegés határtalan boldogságba. De ez nem tarthatott sokáig.
Az ötödik hét végén elkezdődött a pecsételő vérzés. Ultrahangra legközelebb csak a 7. héten kellett mennem, amikor már szívhangot is néznek. Sejtettem, hogy valami nincs rendben, hiszen a vérzés várandósság alatt nem jelent jót, de azt már tudtam, hogy legalább most nem méhen kívüli terhességről van szó (ami életveszélyes lenne). Hittem abban, hogy csak az történik velünk, aminek történnie kell, nyilván mindennek megvan az oka, ezért nem rohantam dokihoz progeszteronért, hanem vártam. Vártam, hogy mi lesz ebből.
A pecsételés nem múlt el, sőt néha vérzésbe fordult át egy-egy napra. Újra meg újra elvégeztem a terhességi tesztet, de még mindig határozottan pozitívat mutatott. Kivártam az ultrahang napját, akkor mondtam csak az orvosnak, hogy mi a helyzet. Megvizsgált, mondta, hogy látja a magzatot a méhemben, már fél centiméter nagy. Kétszer is bekapcsolta a hangszórót, de nem hallottunk semmit, majd egy idő után már az is nyilvánvaló lett, hogy a baba egyáltalán meg se mozdul. Nem mondta meg rögtön, miután felöltöztem, át kellett mennem egy külön irodába, de én akkor már tudtam. A kisbabám nem élt.
Három választási lehetőségem volt: egy rövid beavatkozás során eltávolítják (küret), injekcióval hajtják el, vagy megvárjuk, hogy a szervezetem önállóan megszabaduljon tőle. A férjemmel összhangban a harmadik variáció mellett döntöttem. Addigra, talán a Termékenységtudatnak köszönhetően, olyan magabiztosságra és a testem iránti bizalomra tettem szert, hogy eszem ágában sem volt hagyni, hogy bárhogyan is beavatkozzanak a természet rendjébe. Biztos voltam benne, hogy a szervezetem majd gondoskodik az elhalt magzatról, nem kell neki semmilyen segítség. És így is lett.
Húsz nap folyamatos pecsételés után a 8. hétben beindult a vetélés. Egy hónapos határidőt kaptam arra, hogy ez magától megoldódjon, két hetente HCG ellenőrzéssel, a végén ultrahanggal, de nem kellett annyit várni. Egy hétig tartott a vérzés, néha iszonyatos görcsökkel tarkítva, utána még hét nap pecsételés, de erőt adott a tudat, hogy a szervezetem nagyon jól tudja, hogy mit csinál, pontosan úgy működik, ahogy kell.
Az egy hónap leteltével visszamentem ultrahangra és egy utolsó vérvételre. A HCG szintem már egyáltalán nem utalt várandósságra (néha beletelik 1-2 hétbe vetélés vagy műtét után, mire visszacsökken a normális értékre), az ultrahang pedig kimutatta, hogy minden szépen kiürült a méhemből, nincs semmi probléma. (Ha lett volna visszamaradt szövet, akkor azt művi úton el kellett volna távolítani.)
Ezt a veszteséget valahogy sokkal nyugodtabban kezeltem, magabiztos voltam a döntéseimben és tudtam, hogy ennek valószínűleg így kellett lennie, de persze ettől még pokolian fájt, hogy elment egy újabb baba, és hátrahagyta a kínzó "Miért..?"-eket.
Mindenki másképp dolgozza fel érzelmileg ezeket a dolgokat, nekem környezetváltozás, kikapcsolódás, sok elfoglaltság kellett. A méhen kívüli után elutaztunk kettesben egy hosszú hétvégére, a vetélés után hazajöttem egy időre, hogy a családommal és a barátaimmal legyek. A férjem elrakta emlékbe az összes pozitív tesztet mindkét évből és azzal az ötlettel pörgeti magát (engem inkább idegesít), hogy ezek után, ha megint összejön a baba, akkor tuti hármasikreink lesznek.
Mindezt azért osztom meg veletek, hogy halljatok róla, tanuljatok belőle, talán hasznotokra válik. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenkinek ugyanígy kell csinálni. Én hiszem, hogy mi a számunkra legjobb döntéseket hoztuk, de ez csak a mi történetünk, mindenkinek megvan a sajátja. A következő bejegyzés ehhez kapcsolódva a vetélésről fog szólni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése