Az első angyalunk

A férjemmel 2016-ban házasodtunk össze és megbeszéltük, hogy rögtön babát szeretnénk, úgyhogy onnantól kezdve nem használtunk óvszert. Naiv voltam, és úgy gondoltam, hogy amint eldöntjük, hogy gyereket szeretnék és abbahagyjuk a védekezést, azonnal meg fog foganni a baba, vagy legalábbis max 3 hónapon belül biztos, hiszen a Naptár módszerrel pontosan ki lehet számolni, hogy mikor van ovuláció, és ha jól időzítünk, meg kell történnie. Vagy mégsem?

Mégsem. Hatodik hónapja próbálkoztunk hiába, amikor az egyik barátnőm említett valami termékenységtudat dolgot, meg hogy valami nyákot kell figyelni, és ajánlott egy Facebook csoportot. Beléptem, és nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy eddig alig tudtam valamit arról, hogy hogyan működik a termékenységem. Azonnal megrendeltem a könyvet, amit a csoportban ajánlottak, meg egy bazális hőmérőt, és elmélyedtem a termékenységtudatban és a ciklusgörbe vezetésben.

Talán nem meglepő, hogy a harmadik vezetett ciklusomban megfogant az első babánk, 9 hónappal az esküvő után. Gondolhatjátok, milyen boldogok voltunk, három egymást követő nap is teszteltem, mert elsőre azt hittem, hogy valami biztos félrecsúszott és fals pozitívat mutat. Még 4 nappal voltam a (nem)várt menstruációm előtt, de furcsán görcsölt a hasam és fájtak a melleim és egy háromgyerekes barátnőm azt mondta, hogy ez lehet korai terhességi tünet. A tesztek eredményét látva persze rögtön el is újságoltuk a szűk családnak és a közeli barátoknak.

Azt tudtam, hogy ilyen korán az ultrahang még nem mutat semmit, úgyhogy azt terveztük, hogy majd a 6.hét környékén megyünk csak el dokihoz. Addig pedig boldogan ütöttem el az időt bababútorok és -ruhák nézegetésével a neten, fel se merült bennem, hogy bármi gond lehet. Letöltöttem egy várandósság követő alkalmazást a telefonomra, minden nap olvasgattam a cikkeket, olvadozva néztem a képet a mákszemről, aztán a szezámmagról, ami azt illusztrálta, hogy épp mekkora a baba, és csináltunk negyedik és ötödik heti “pocakfotót”, amikből az alkalmazás a terhesség végén videót állít össze.

Az ötödik hét vége felé azonban olyan dolog történt, amire nem számítottunk. Elkezdtem vérezni. Nem nagyon, csak pecsételgetve, de azt azért még egy tapasztalatlan kismama is tudja, hogy a várandósság alatt a hüvelyi vérzés nagyon nem jó jel. A már említett barátnőm megerősített a gyanúmban, és azt javasolta, hogy azonnal menjünk dokihoz. A kórházban az ultrahang technikus nem látott semmit a méhemben, és vagy ötször megkérdezte, hogy biztos, hogy várandós vagyok-e, hiába bizonygattam, hogy az vagyok, nem akart hinni nekem. A nőgyógyász se nagyon, ezért elküldött vérvételre, hogy nézzék meg a HCG hormonszintet, ami persze engem igazolt. Két nappal későbbre újabb vérvételt írt elő, hogy lássuk, duplázódik-e, ha igen, akkor valószínűleg nincs nagy baj. Két napig otthon ültem és azt kívántam, hogy duplázódjon a hormonszint. Még mindig nem sejtettem, hogy mi a helyzet. A vérteszt eredményét látva az orvos visszaküldött ultrahangra, hogy keressük meg azt a babát, mert ott kell lennie valahol. Volt is. Csak nem ott, ahol kellett volna. A bal petevezetékemben találták meg beágyazódva, már olyan nagy volt, hogy feszítette a vezeték falát. Két lehetőségem volt: vagy hetekig injekcióznak és közben mindig ellenőrzik a vérem és így próbálják meg “elhajtani” az embriót, ami kétesélyes, hogy sikerül-e, vagy pedig műtét. Nem sokat gondolkodtam, a műtét mellett döntöttem. Egyébként is írtózom a tűtől, nehezen viselem a vérvételeket, a műtét alatt legalább alszom, és hamarabb túl is leszek rajta. Másnap délben kellett befeküdnöm, 5 órakor kezdődött az operáció.

Laparoszkópiás eljárás volt, mint utólag megtudtam, úgy tervezték, hogy csak kiszippantják az embriót a petevezetékből és kész is, de addigra már akkorára nőtt, hogy a vezeték fala nem bírt tovább tágulni, elkezdett megrepedni, ezért magát a vezetéket is ki kellett vágni, különben nagy esély lett volna rá, hogy ez újra megtörténik. Így tovább tartott a műtét, mint tervezték, nem is altattak el az elején elég hosszú időre, félúton felébredtem, éreztem, hogy matatnak a hasamnál, láttam a fényt, hallottam a hangokat, és fuldokoltam a torkomba dugott lélegeztető csőtől. Emlékszem, azt kívántam, hogy inkább halnék meg ott, a műtőasztalon a babámmal együtt. Persze gyorsan visszaaltattak, de akkor sem voltam jobban, amikor órákkal később felébredtem a kórházi szobámban. A férjem elmondta, hogy mi történt, hogy ki kellett vágni a vezetéket, én pedig úgy éreztem, hogy vége a világnak. Nem elég, hogy erővel kiszakítják belőlem a legelső, várva-várt kisbabámat, még az esélyét is felére csökkentik annak, hogy újra teherbe esek.

Aztán, ahogy teltek a napok, beláttam, hogy sajnos annak a babának semmi esélye nem volt, de legalább én nem mentem vele, ennek örülnöm kéne. Az orvos teljesen el volt ájulva, hogy én honnan tudtam ennyire korán, hogy babát várok, itt, Indiában a nők sokszor a harmadik hónapig sem veszik észre, hogy várandósak, és ezért akinek méhen kívül ágyazódik be, annak legtöbbször már az életéért kell küzdeni, miután a belső vérzés miatt összeesik otthon és rohammentő viszi a kórházba. Majdhogynem gratulált, hogy én ennyire tudatos vagyok és odafigyelek a jelekre, és megköszönte, az eddig nem tapasztalt operációs “élményt”. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy végül nekem is jobb kedvem lett tőle.

Hogy mindezt miért írtam le nektek? Először is, mert így végre teljesen lezárhatom magamban ezt a fejezetét az életemnek, másodszor pedig úgy gondolom, hogy talán ti is hasznosíthattok belőle valamit. Sokat gondolkoztam azóta, hiszek abban, hogy minden okkal történik, és ha előtte nem ismerkedek meg a Termékenységtudattal és nem kezdek el ciklusgörbét vezetni, akkor lehet, hogy már nem lennék itt, mert mondjuk egy késői ovuláció utáni menstruáció előjelének gondoltam volna a vérzést, az pedig nem ok az orvos felkeresésére.

Ne értsetek félre, ezzel most nyilván nem azt akarom mondani, hogy ha nem vezetsz görbét akkor szönyűségek fognak veled történni, én hiszem, hogy nekem az mentette meg az életem, hogy pontosan tudtam, mikor mi történik a testemben és így azt is tudtam, mikor nincs rendben valami. De ez az én történetem.

A következő bejegyzés ehhez kapcsolódva a méhen kívüli terhességről fog szólni, az esélyéről, fajtáiról, tüneteiről, kezeléséről, remélem, hasznosnak találjátok majd. Írjátok meg hozzászólásban, hogy mit gondoltok, vagy ha bármi kérdés merül fel. Néhány részlet kimaradt innen az orvosok hozzáállásáról, erről lesz később egy külön bejegyzés (szintén nem általánosítás, csak saját tapasztalatok).